Egy kisfiú megható, erőt adó története

A kis Louis 1809 januárjában született egy Párizs melletti kisvárosban. Édesapja lószerszámokat gyártott a műhelyében. Louis egészen kis korától apja mellett töltötte napjai nagy részét – figyelte, ahogyan a kantárok és a nyergek készülnek. Apja óva intette a kisfiút attól, hogy a szerszámokkal játsszon. De Louis túlzottan kíváncsinak bizonyult. Hároméves volt, amikor bekövetkezett a tragédia. Megpróbált az egyik árral átszúrni egy bőrdarabot. De a szerszám megcsúszott és beleállt a kisfiú egyik szemébe.

A XIX. század elején írjuk. Az egészségügyi ellátás fényévekre járt a maitól. Egy helyi gyógyító bekötötte a sebet, és másnap egy párizsi sebész megpróbálta megmenteni a sérült szemet, de nem járt sikerrel. Ráadásul a seb elfertőződött, a fertőzés átterjedt Louis másik szemére is és ötéves korára a kisfiú teljesen megvakult.

Ötévesen persze nem értette, mi történt a világgal – sokáig azt hitte, hogy a városukra állandó éjszaka borult és a szüleit arról kérdezgette, hová tűnt a nap. Aztán rádöbbent, hogy csak a saját világa sötétült el és megtanulta a legtöbbet kihozni abból, ami megmaradt neki. Az édesapja faragott neki egy botot, a bátyja megtanította arra, hogyan használja a füleit a tájékozódás során, a nővérei szalmából megfonták neki az ábécé betűit, az édesanyja pedig dominózott vele, hiszen Louis képes volt kitapintani a pöttyöket az ujjbegyeivel.

Az ismerős felnőttek rengeteget olvastak neki, Louis pedig iskolába ment a többi gyerekkel, és vaksága ellenére nagyszerű eredményeket ért el.  De bárhol és bárkitől érdeklődött, hogy vannak-e könyvek, amiket vak gyerekek olvashatnak, mindig csak szánakozó nemeket kapott. Egy közelben lakó nemes hölgyet annyira megérintette Louis története, hogy beprotezsálta a párizsi vakok királyi intézetébe. Bár a család nagyon féltette az alig tízéves kisfiút, végül mégis elengedték, mert tudták, hogy milyen vágy ég benne a tanulás iránt.

Mégis, amikor a kis Louis megérkezett a Királyi Intézetbe, hamar rá kellett döbbennie, hogy az iskolában semmi királyi sincs – a francia forradalom alatt börtönként szolgált, és azután sem javultak sokat a körülmények. A kisfiú egy hatalmas, dohos, közös hálóban aludt, sosem tudott jól lakni a hideg, aprócska ételadagokkal. De növekvő honvágya ellenére is kitartott, mert tudta, hogy valahol a penészes épületben ott vannak a kincset érő könyvek, amelyekből vakok is olvashatnak, és amelyeket csak a legeslegjobb diákok kaphatnak meg.

Aztán egyszer csak eljött a nap, amelyikről mindig is álmodozott. Az egyik könyv hatalmas puffanással landolt előtte az asztalon. De legnagyobb megdöbbenésére a betűk hatalmasak és a tapinthatóság kedvéért domborúak voltak, egy oldalra alig két mondat fért ki. A könyvek rövidek, lehangolóan rövidek voltak. Louis csalódottan sóhajtott fel: “Akár száz ilyen könyvet is elolvashatok, mégsem tanulok meg belőlük szinte semmit…”

Louis nekifogott hát, hogy kifejlesszen egy módszert, amellyel a vakok is úgy olvashatnak, mint a látók. Fáradhatatlanul dolgozott hosszú heteken és hónapokon át. Éjszaka, miközben az osztálytársai aludtak, ő egy kis sámlin kucorogva tökéletesítette lyukasztgatós módszerét. Egy ahhoz hasonló árral dolgozott a papíron, ami elvette tőle a látását. Ahogy később mesélte, sokszor néhány perccel a reggeli ébresztő előtt szenderedett csak el.

Két év telt így és Louis tüdőbajt kapott a penészes falak között. De ő fáradhatatlanul dolgozott tovább, nem törődött a betegséggel, nem törődött a szenvedéssel. Aztán felvirradt az a nap is, amikor büszkén mutatta be az igazgatónak az általa kifejlesztett írásrendszert. Az intézmény vezetője egy hosszú szöveget olvasott fel, amelyet a fiú a saját, papírba lyukasztott pöttyeivel jegyzetelt le, majd hibátlanul visszaolvasott. Louis találmányából hatalmas siker lett – globális ábécé vakoknak. Louis alig tizenöt éves volt akkor.

Louis Braille –  mert már biztosan kitaláltad, így hívták a kis Louist – olyasmit alkotott, ami miatt sokan csak úgy emlegetik: a vak emberek Gutenbergje. Ő a ma is használatos Braille-írás gyermek-feltalálója.

Miről szól ez a történet? Hát arról, hogy bárki hegyeket tud megmozgatni, egy vak kisfiú is, ha megvan hozzá a kellő belső hajtóereje. Nem számít az életkor, a társadalmi státusz, vagy a körülmények. Ha megtalálod, mi az, ami téged motivál, akkor előtted sem marad akadály. (forrás: Brain Pickings)

Gyere el a november 18-i Sikerkód Fókusztréningre, hogy új irányt jelölhess ki magadnak is! A tréning megadja az erőt, a lelkesedést és a hitet ahhoz, hogy végig is menj az úton. Kattints ide, hogy megtudd, hogyan épül fel a tréningnap!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.